Rengeteg vers, mese, dal témája a szabadság! De miért ilyen fontos számunkra?

Honnan ered a szabadság iránti igényünk?

A személyiség szempontjából fontos határok kialakítását a szülők kezdik meg azzal, hogy biztonságos kereteket teremtenek gyermekeiknek születésük pillanatától. Ilyen keret lehet a szokásos napi rutin kialakítása. A gyermek így megtanulja, hogy a világ kiszámítható, hogy a dolgoknak elejük és végük van. Természetesen a kép nem ilyen idilli! Ahogy a gyermek önállósodni kezd, szeretné saját szabadságvágyát érvényesíteni. Berobban az a bizonyos dackorszak! A szabályok egyrészt biztonságot adnak számára, másrészt igyekszik ezeket saját igényei szerint tágítani! Ez a kettősség mutatkozik meg a mindennapi kisebb-nagyobb konfliktusokban! Aztán kamaszkorban ismét fellángol a szabadság utáni mérhetetlen vágy. Ismét sor kerül a szülői keretek feszegetésére, hogy egy saját, önálló döntéseken alapuló működési rendszert tudjon magáénak a gyermek.

3 tipp, amivel szülőként hozzájárulhatunk az egészséges énhatárok kialakításához gyermekünknél:

1. Tudatosítás!

Tudatosítsuk magunkban és gyermekünkben, hogy az egészséges énhatárok kialakítása és megtartása nem önzés, hanem önbecsülés. Ha ezek a határok nem lazák és nem is merevek, akkor biztonságérzetet nyújtanak gyermekeink számára. Képesek tisztelni önmaguk és mások határait is!

2. Példamutatás

Gyermekünk a viselkedési mintákból veszi át a legtöbbet: jelen esetben a család külső és belső határainak minőségéből. Ha a családtagok merev énhatárokkal rendelkeznek, ott nehézkes az érzelmi kapcsolódás egymással és másokkal is, kevés a kommunikáció. Míg laza énhatárok esetén a családtagoknak nincsen privát szférája, mindenki mindenről tud. Az alkalmazkodás kap főszerepet, így a saját szükségletek felismerése, az önálló személyiség körvonalazódása több munkát igényel. A szélsőségesség nem célravezető!

3. Elfogadás

Gyermekünk személyiségének alapbeállítódását nem tudjuk megváltoztatni, de sok minden változhat idővel, ha az elfogadásra helyezzük a hangsúlyt.

• Fogadjuk el és biztosítsunk lehetőséget gyermekünknek arra, hogy kifejezhesse igényeit. Ha mindenben korlátozzuk vagy folyamatosan kritizáljuk, nem tanulja meg képviselni vagy megvédeni magát. Ellenben megtanulja a saját igényeit, indulatait és örömét háttérbe szorítani.
• Fogadjuk el néha a statiszta szerepet. Engedjük nehezebb dolgokat megoldani, hogy elhiggye magáról, képes megfelelni a kihívásoknak. Ez büszkeséggel tölti el, amit csak tovább erősít benne a szülők elégedettsége.

Gyermekünk így a mi biztatásunk mellett tanulja meg, hogy a szabadság és határok nem egymásnak ellentmondó, hanem egymást kiegészítő dolgok!

Amit az elmúlt időszak biztosan megtépázott, az szabadságérzetünk. Napról napra változó körülményeknek, előírásoknak kellett (kell!) megfelelnünk.

Biztosan sokunknál felerősödött a szabadság iránti igény. Jó-jó, hogy itthon lehettünk (=kellett lennünk), többet tudtunk együtt lenni, de azért mindennek van határa! Főleg úgy, hogy a döntés többnyire nem a mi kezünkben volt. Sóvárogni kezdtünk a „régi” életünk után. Főleg a „régi” szabadságunk után!

Személyes szabadságunk és a társadalmi keretek jól működtethetők együtt, ha e kettő között egyensúly van. Az elmúlt időszakban azonban ez az egyensúly jelentősen felbomlott. A társadalmi előírások miatt a személyes szabadságunkat kellett szűkebbre vennünk! Szeretünk utazni, nyaralni menni, baráti társaságokkal találkozni, viszont nem mi döntünk arról, hogy ezt mikor és hogyan tudjuk megvalósítani! Ez valljuk be rendkívül „frusztráló”!

Kutatások sora bizonyítja, hogy a szabadságunk, az autonómiánk korlátozása boldogtalanság érzetet okoz. Az autonómia érzése eltűnik, ha kényszerítettnek érezzük magunkat. Biztosan ismerős az érzés, hogy ha valamit csinálni „kell”, az már ellenállást vált ki bennünk. Az elmúlt másfél évre gondolva: szeretünk a családunkkal, a gyerekeinkkel lenni, jókat főzni a családnak, egész nap otthon lenni, de ha ezt nem szabad akaratomból csinálom, kötelező feladattá válik és felgyullad az ellenállás szikrája.

1. Tudd, számodra mit jelent a szabadság! Ehhez önismeretre és tapasztalatra van szükséged!
2. Meg kell határoznod azokat a helyzeteket, amikor szabadnak érzed magad!
3. Ismerned kell, hogyan reagálsz szabadságod korlátozására és fel kell mérned, hogy amennyiben szükséges, hogyan tudsz ezen változtatni!

Szabadság határok nélkül! Valóban ezt akarjuk?

Szerintem saját szabadságvágyunk megéléséhez igen is szükség van határokra, keretekre. Ebbe a keretbe tartoznak azok az irányelvek, szabályok, amelyek mentén érzelmileg és fizikailag biztonságban érezzük magunkat. Amely alapján meghatározhatjuk, mások mit engedhetnek meg velünk szemben és mit nem.

Ha ezek a szabályok egészséges mértékűek, akkor szabadságérzetet jelenthet számomra, hogy eldönthetem, mire mondok nemet és mire igent. Ha választhatok, akkor szabad vagyok!

Te mikor érzed magad szabadnak?

Az egyik magazinban szembejött velem ez a főcím: „Hogyan neveljünk boldog gyermeket?” Szerintem úgy, hogy nem neveljük őket a boldogságra, hanem hagyjuk őket a boldogságban. Hiszen úgy tűnik, ezen a területen nekünk kellene tőlük tanulnunk. Ha valaki, akkor a kisgyermek el tud veszni a részletekben, akár órákig is. Valóban rá tud csodálkozni dolgokra (na jó, lehet azért, mert még tényleg nem látott élőben bárányt!), és hagy magának időt arra, hogy azt át is élje, csodálja. Általában nem kell nagy dolog neki ehhez az élményhez, elég például ha kisétálunk vele a főút mellé és ott nézheti az ide-oda cikázó autókat vagy csodálhatja a virágon mászó katicabogárkát.

De akkor ez hol „romlik” el? Ott, hogy a gyermek növekedésével egyre több „gyom” kerül be a virágos rétre. Rájön, hogy mások is vannak a világon, akikre tekintettel kell lennie, elkezdi másokhoz viszonyítani magát és a felnőtt világ kihívásai is egyre nagyobb szerepet kapnak az életében. A hétköznapok stresszhelyzetei, mint az időhiány, az információdömping, a magas elvárások aztán idővel összeadódnak és olyan tüneteket eredményeznek, mint a magatartási zavarok, szorongás, dühkezelési problémák.

Szülőként mit tehetünk? Szerencsére már rengeteg lehetőség közül választhatunk: gyűjthetünk információkat a témában, tapasztalatcserével is nagyon jó ötleteket szerezhetünk vagy kérhetünk segítséget is a problémánkkal kapcsolatban. A legrosszabb, amit tehetünk, ha nem csinálunk semmit.

Kezdjünk el „gyomlálni”!

Legyen a szlogenünk a „sok kicsi sokra megy”. Kezdjünk apró lépésekkel még akkor is, ha úgy látjuk teljes a boldogtalanság. Ismerjük meg azokat a káros folyamatokat, amik gátat jelentenek a boldogsághoz vezető úton és próbáljuk megállítani vagy visszájára fordítani őket.

Kim John Payne amerikai pszichológus-pedagógus alapján négy egyszerűsítési alapelvet lehetne megfogalmazni, ami segíthet bennünket a gyermekünk boldogságához vezető úton!

Szelektálj a játékok között!

Hát, ez a mai világban nem könnyű. Rengetek játék vásárolható meg! És ezek a gyermekek számára nagyon kívánatosak! Nem is az a cél, hogy kiiktassuk őket, hiszen a játékok révén a gyermek le tudja képezni a felnőtt élet helyzeteit. A választásnál viszont érdemes arra figyelnünk, hogy a legegyszerűbb játékok a legjobbak! Így a gyermek kevesebb komplexitással találkozik.

Legyenek szokásaink!

A gyermekek számára a szokások biztonságot teremtenek. Kiszámíthatóságot jelentenek. Kapjanak helyet a közös családi tevékenységek pl. társasjáték, közös mesenézés, kirándulás, mert ezáltal erősödik a családtagok közötti kötődés, nő a „család-tudat”.

Lassítsunk a tempón!

Ne érezzünk kényszert arra, hogy a mi dolgunk a gyermek szórakoztatása a nap minden percében! Hagyjunk neki időt a szabad játékra, az álmodozásra, az unatkozásra!

Szűrjük ki a felnőtt világot!

A gyermek nem kicsi felnőtt! Sokszor tombolnak benne erős érzelmek (pl. dühös, féltékeny), ilyenkor ne kezdjük hosszú magyarázkodásba, kioktatásba (Nagyon nehéz megállni!). Ha nem hagyjuk, hogy saját érzelmeink elsodorjanak a pillanatban, akkor akár egy ölelés többet tud mondani minden szónál.

Van ráhatásom a saját boldogságomra, a saját „napos oldalamra”? A válasz egyértelműen igen. 35 százalékban biztos! Csíkszentmihályi Mihály a pozitív pszichológia úttörője szerint a boldogság 50 százaléka a gének által determinált, 15 százaléka külső tényezők eredménye, a maradék 35 százalék pedig az egyén döntéséből fakad, tehát a mi kezünkben van, mi gazdálkodunk vele. De hogyan?

Nincs olyan általános recept, ami mindenki számára meghozná a boldogságot.

Szakaszos boldogság?

Azért sincs könnyű dolgunk a boldogság meghatározásakor, mert ahány ember, annyi változat. Sőt még a különböző életszakaszokban is változik, mi tesz minket boldoggá.

• Ha egy újszülöttre gondolunk, neki boldogság a tele pocak és az anya közelsége.
• A kisgyermekek számára nagy öröm az áhított játék megszerzése. Ennek oka nem az anyagiasság. A játékok számukra azok az eszközök, melyek segítségével átélik, gyakorolják a felnőtt szerepeket, a valós élethelyzeteket.
• Kisiskolás korban már boldogságot jelent az elért eredményért járó dicséret, a személyes sikerek.
• A kamaszok többsége biztos úgy fogalmazna, hogy semmi boldogság nincs ebben a korban. Pedig az identitás kialakulása, a szerelem megjelenése is boldogságforrás lehet.
• A fiatal felnőttek számára a tanulás, a vágyott munkahely megszerzése, az akadályok megugrása, a megfelelő párválasztás mind növelheti az elégedettség érzetét.
• A középkorúak boldogságát főleg a családalapítás, gyermekvállalás, családi fészek kialakítása, személyes célok megvalósítása adja.
• Az idősebbeknek a testi-lelki harmónia nyújt elégedettségérzést.

És ekkor még csak a saját boldogságunkról beszéltünk. A családalapítás után újabb feladatunk van: a „közös családi boldogság” megteremtése vagy inkább úgy fogalmaznék, annak létrehozására való folyamatos kísérletek sorozata.

Happy Family!

Nagy kérdés: megvalósítható-e a család egészének boldogsága, és ha igen, hogyan? Vagy csak illúziót kergetünk?

Mivel a boldogság minden család és azon belül, minden családtag számára mást és mást jelent, így instant megoldás biztos nem létezik. De annak tudatában, hogy saját életünket mi ismerjük a legjobban, kidolgozhatunk egy „szamárvezetőt”, meghatározhatjuk azokat a szempontokat, amelyek mentén törekedhetünk a családi boldogság megteremtésére.

Talán az egyik legfontosabb szabály a fent leírtak ismeretében az, hogy a családtagok nem úszhatnak minden pillanatban a boldogság rózsaszín tengerében. Ha ezt tűzzük ki célnak, borítékolható a kudarc!

Gyűjtsetek össze 10 boldog pillanatot a mindennapokból és írjátok is le őket!

Mi az, amire ez a vírushelyzet engem biztosan megtanított? Arra, hogy örüljek és értékeljem az élet apró örömeit! Vegyem észre, éljem meg és raktározzam el a boldog pillanatokat!

Az elmúlt időszak valóban sokat tett a mérleg másik serpenyőjébe: betegséget, bezártságot, kiszámíthatatlanságot…

De még nyugodt viszonyok között is nagy feladat összeszedni azt, hogy mi tesz boldoggá bennünket. Nehéz, mert saját boldogságunknak nagyon sok összetevője van. Rengeteg minden belefér ebbe a rövid kis szóba. Csak néhány az én életemből a teljesség igénye nélkül: egészség, gyermekek, család, önkiteljesedés, hobbi, tanulás, karrier, a számomra fontos emberek boldogsága….

Pedig érdemes egy szusszanásnyi időt fordítanunk arra, hogy megfigyeljük, számunkra mi okoz boldogságérzetet. Tudom, nehéz, mert valahogy ennek tudatosítására nem vagyunk kódolva és a rohanó mindennapokban kevés időt fordítunk a boldog pillanatok megélésére. Pedig ezek elraktározásával tudjuk felépíteni, erősíteni és bővíteni saját életünk „napos oldalát”!

Így felkészülhetünk azokra – az elég gyakori – élethelyzetekre, amikor nincs „paradicsomi” állapot és egy-egy terület nem működik jól. Megjelennek a felhők! Van, hogy csak néhány óráig tart, van, hogy hosszabb ideig nem látjuk a „Napot”, de ezen időszakok átvészelésében sokat segít, ha tudjuk, hogy ott van és egyszer biztos elő fog bukkanni.

Boldogság kontra negatívumok!

A pozitív pszichológia definíciója szerint a boldogság a pozitív és negatív érzelmek optimális egyensúlyi állapota. Egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet: a boldogsághoz a negatív érzelmek is hozzátartoznak. Nagy Henriett pszichológus hasonlata szerint: negatív érzelmek olyanok, mint a kertben a gyomok. A kérdés csak az, mennyi virágot tudunk ültetni melléjük. Vagyis mennyi pozitív érzéssel tudjuk ellensúlyozni a negatívokat. Tehát akkor lehetünk igazán boldogok, ha mindenféle érzést (pozitívat, negatívat) szabadon megélhetünk!

Benned is megvan a képesség arra, hogy észrevedd életed jó pillanatait. De ezeket megtartásáért és fokozásáért erőfeszítéseket kell tenned. Hiába irtod ki a gyomokat, ha nem ültetsz a helyükre virágot!

„Légy pozitív!” DE mértékkel!

Célkeresztben a célkitűzés!

Saját boldogságunk tudatos építésre nagyon jó eszközként szolgál a reális célkitűzés. A céltudatosság segít abban, hogy

• a napi feladataidat kihívásnak éld meg;
• tudatosan tervezd az életed;
• hasznosnak érezd magad;
• egészségtudatos magatartást kövess;
• társas kapcsolatokat építs;
• magabiztos legyél.

Sonja Lyubomirsky, a Kaliforniai Egyetem pszichológusprofesszora a boldogság fokozására alkalmas „jó célok” hat kritériumát fogalmazta meg.

Fogalmazd meg magadnak azt a célt, ami megfelel a fenti kritériumoknak és írd is le!

A fejlődési szemléletmód az én olvasatomban a folyamatos tanulást, fejlődést jelenti személyiségünk tekintetében.

A fejlődési és rögzült szemléletmód közötti különbségekről az előző blogcikkemben részletesen olvashatsz!

Az igazi cél, az oda vezető út teljes élvezete és nem csak annak elérése, beteljesedése.

De hogyan tudom ezt a szemléletmódot kialakítani a gyermekemnél? A válasz egyszerű: személyes példamutatással és a gyermek önbizalmát növelő visszajelzésekkel.

Carol S. Dweck, a Stanford Egyetem professzora szerint a gyermekek nagyon érzékenyen reagálnak és komolyan veszik azokat az üzeneteket, melyek arra vonatkoznak, hogyan gondolkodjanak saját magukról. Erre példa Haim Ginott gyermeknevelési szakértő története:

Az ötéves Bruce új óvodába ment az anyukájával. Amikor megérkeztek, felnézett a falra kitett festményekre, majd megkérdezte: „Ki csinálta ezeket a ronda képeket?” Édesanyja sietve kijavította: „Nem szép dolog rondának nevezni a képeket, hiszen olyan szépek!’ De az óvónő pontosan tudta mire gondol Bruce. „Itt az óvodában – magyarázta neki – nem muszáj szép képeket festened. Csúnya képeket is festhetsz, ha éppen ahhoz van kedved.” Bruce pedig megkönnyebbülten elmosolyodott, mert a kimondott kérdés mögötti valódi kérdésre kapta meg a választ: hogy mi történik azokkal a kisfiúkkal, akik nem tudnak szépen festeni.

Azután Bruce észrevett egy törja megint kijavította: „Mit számít az, hogy ki törte össze? Úgysem ismersz itt senkit.” Az óvónő azonban megint megérött tűzoltóautót. Felvette, és öt évének minden magabiztosságával megkérdezte: „Ki törte el ezt a tűzoltóautót?” Az anytette a kérdés lényegét. „A játékok arra valók, hogy játszanak velük – válaszolta. Néha bizony eltörnek. Ez előfordul.” Vagyis Bruce megint megkapta a választ az őt érdeklődő kérdésre. Hogy mi történik azokkal a kisfiúkkal, akik eltörik a játékokat. (Carol S. Dweck: Szemléletváltás)

A miért? adott, a hogyan? tanulható.

Ha ez ennyire jó, akkor természetesen akarom! De hogyan tudom megvalósítani. Melyik az a módszer, ami folyamatosan ott van a kezemben, csak jól kell vele gazdálkodnom? Ez nem más, mint a dicséret.

Azt alapvetésként fogadjuk el, hogy a gyermeknek szüksége van a dicséretre. Ott kell nagyon tudatosnak lennünk, hogy ez mire vonatkozzon. A miért? adott, a hogyan? tanulható. A dicséret tehát nem lehet rossz, de lehet jobb! Hatékonyabb! Motiválóbb!

Csak egy evidens példa: gyermekünk elkészít egy rajzot. Odaáll elénk és várja a visszajelzéseinket. Az nem kérdés, hogy megdicsérjük a munkáját, de hogyan?

• „De ügyes vagy!”, Nagyon szépet rajzoltál! vagy
• Látszik, hogy nagyon sokat dolgoztál rajta! Örülök, hogy ennyi színt használtál a készítésekor!

A titok az átkeretezésben van. Ne a végeredményre, hanem a folyamatra, a befektetett munkára helyezzük a hangsúlyt, azt sugallva gyermekünknek, hogy képesek elsajátítani az adott készséget, tudnak fejlődni benne.

Ezekkel az átgondolt, pozitív, bátorító visszajelzésekkel rendkívüli módon tudjuk gyermekeink olyan készségeit megerősíteni, mint az önálló gondolkodás, önálló feladatvégzés, önmaga helyes értékelése.

A kivitelezésre egy példa:

A dicséret repertoárodra gondolj úgy, mint az autó tankjára. Evidens, hogy a kúton a megfelelő üzemanyagot tankolod az autódba. A dicséret tankod feltöltésénél mond magadnak: „Tele kérem bátorító dicsérettel!” És az a továbbiakban szinte kifogyhatatlan lesz számunkra.

Az "üzemanyagra" néhány ötlet:

Végiggondolva az elmúlt pár hónapot, jobb alkalmat nem is tudnék elképzelni a blogom megindítására, mint május első vasárnapját, azaz Anyák napját.

Gyakorlatilag az egész év egy „anyáknapja” sorozat.  Mégis ezen az egy napon különös fókuszba kerülnek az Anyák, de ezzel együtt a gyermekek is, hiszen ők azok, akik köszöntik őket: verssel, dallal, virággal, saját készítésű ajándékkal, egy puszival, egy öleléssel.

A tanári pályától egy időre eltávolodtam, de a gyermekektől nem, hiszen korábbi munkáim és gyermekeim révén mindennapi kapcsolatban vagyok velük.

A 2020. év minden szempontból sorsfordító volt számomra (is)! Rengeteg változást hozott, mely arra kényszerített, álljak meg, nézzek körül! Főleg magamban és a közvetlen környezetemben! Vegyem elő azt a bizonyos mérleget és pakolgassak!

Megtettem! Döntöttem! Váltottam! Változtattam! 

Talán egy anyai szófordulattal tudnám legjobban jellemezni: „Nehéz szülés volt!” De megérte!

Hivatásomnak választottam a gyermekekkel való foglalkozást, hogy kizárólagos figyelemmel tudjam segíteni a hozzám forduló, változásokra kész szülőket és gyermekeket.

A 2021. év tavasza nekem valóban a megújulást jelenti! Melyet örömmel osztok meg veletek!

Szeretném, ha egy olyan közösséget tudnánk közösen építeni, ahol az ítélkezés helyett elfogadás, a probléma helyett a megoldás, a múlt helyett a jövő, a feladás, beletörődés helyett az előre menetelés áll a középpontban, de mindenekelőtt a GYERMEK!

Ezen az úton szeretnélek benneteket segíteni! Ez már a következő napok témája lesz!

Amikor az ember elindul a változás útján, gyakran bizonytalan. Biztos, hogy ez az én utam? Mi lesz, ha nem sikerül? Hogyan tovább? Az útkeresés során gyakran előfordul velünk, hogy a témákkal kapcsolatos képek, írások, posztok, személyek, könyvek jönnek velünk szembe. Veled előfordult már ilyen?

Nekem most egy könyv keresztezte az utamat a megfelelő időben és helyen. Közvetlen környezetem számára már egyértelmű volt, hogy elindultam a változtatás útján. És ekkor egy családtagom ajánlotta számomra Carol S. Dweck Szemléletváltás című könyvét. Biztos ismered azt az érzést, hogy kezedbe kerül egy könyv és nem tudod letenni. Velem elsősorban kortárs magyar írók történelmi vonalon mozgó regényei voltak eddig ilyenek. Ez a könyv viszont szakkönyvként váltotta ki nálam ugyanezt a hatást.

Hiteles. Szakmai. Kutatások által alátámasztott. Mégis olvasmányos.

Dweck könyve pont akkor és pont azon témával talált meg, amely az utóbbi időben erősen foglalkoztatott. Hogyan tudom gyermekemet segíteni a kudarcok/kihívások megoldásában?

A kihívások folyamatosan jelen vannak

A nehezen feldolgozható kudarc gyermekemnél a társasjátékok során erősödik fel igazán. Amikor veszít, vagy akár csak vesztésre áll, gyakran felpattan a játék mellől és dühösen elvonul. Kijelenti, hogy ő nem játszik tovább!

De ez csak egy a sok közül! A kihívások folyamatosan jelen vannak a gyermek életében. Igaz, hogy életkoronként ez más és más, de jelen van.

• Lesz barátom az oviban, iskolában?
• Játszhatok a kedvenc játékommal az oviban?
• Sikerül megtanulnom görkorcsolyázni?
• Nyer a csapatom a meccsen?
• Fel tudom mondani a verset?
• Lesz ma dolgozat?
• Hogyan tudom kijavítani, ha rosszul sikerül?
• Meglesz a pontszámom a kívánt szakhoz?

Szülőként mi az első reakciónk? Meg kell óvnom a gyermekemet! Segítenem kell neki! De hogyan? A titok egyszerű: a kihívásokat nem tudom teljesen megszüntetni (nem is szabad!), de a szemléletmódot, hogy gyermekem hogyan tekint ezekre, igen is fejleszthetem. Megoldási lehetőségeket tudok kínálni számára. Az egyik ilyen lehetőség a fejlődő szemléletmód erősítése a gyermekben, hogy ne rettegjen a stressztől, a kudarctól, az új dolgoktól, az ismeretlentől.

De mi is ez a fejlődési szemléletmód?

Carol S. Dweck professzornő szerint az alapján, hogyan látjuk, és éljük az életünket kétféle szemléletmód létezik: a rögzült és a fejlődő szemléletmód. De mi az alapvető különbség a kettő között?

Melyik szemlélet jellemzőbb rád?

Ha tudni szeretnéd, nálad melyik szemléletmód dominál, válaszold meg a következő, intelligenciával kapcsolatos kérdéseket!

Olvasd el a kijelentéseket, majd döntsd el, hogy egyetértesz-e velük, vagy sem.

Az 1. és 2. kijelentés rögzült szemléletmódra, míg a 3. és 4. a fejlődési szemléletre utal.

Mely állításokkal értettél inkább egyet?

De személyiségünket személyes tulajdonságaink is alakítják. Olvasd el a következő egyéni tulajdonságokkal és személyiséggel kapcsolatos állításokat, és válaszd ki, melyekkel értesz egyet, és melyekkel nem!

Ebben az esetben az 1. és 3. kijelentés vonatkozott a rögzült, míg a 2. és 4. a fejlődési szemléletmódra. Mely állításokat érezted leginkább helytállónak?

A jó hír, hogy van választásunk! De kell is?

A teszt eredménye igazából nem is számít. Hiszen mindenkiben megtalálhatóak mindkét szemléletmód elemei. A fontos az, hogy a kérdések megválaszolásával tudatosítottuk magunkban, hogy a két szemléletmód létezik és van választási lehetőségünk. De nekünk kell eldöntenünk, melyik világban érezzük jól magunkat.

De hogyan tudom ezt a szemléletmódot kialakítani a gyermekemnél?

A következő blogomban erre keresem a választ. Tarts velem!

Kedves Olvasók!

Szeretettel köszöntelek benneteket a blogomon! Remélem írásaim felkeltik érdeklődéseteket!

Üdvözlettel: Móricz Eszter